Az őszinteség fájdalmas. Mert belül szeretnénk valakik lenni, de nem sikerül. Játszuk az elképzelt szerepet – sokszor még magunkat is becsapva.
De mit féltünk ennyire? Az egónkat, a hamis egónkat. E becses, nemkívánatos vendég valamikor ránk telepedett, és azóta sem akar továbbállni. Félünk, ha mások megismerik gyengeségünket, a helyzetet kihasználják és felhasználják ellenünk. És attól is félünk, hogy elutasítanak bennünket, valamint a szándékunk kérdőjelezik meg.
E vaskorszakában, Kali az utolsó fő erényt, az igazmondást támadja. Ez akként az ösztönzésként jelentkezik, hogy hazudjunk, nagyzoljunk, elhallgassunk dolgokat.
De, hogy mi zajlik bennünk, azt sokan látják, még jobban, mint mi. Így igazából néhány ártatlan embert kivéve csak magunkat csapjuk be.
Azzal, ha őszinték vagyunk, mi nyerünk a legtöbbet. Mert az emberek érzik, ha hazudnak nekik, de azt is, ha igazat mondanak. S az igazmondással nő bennünk a bizalom.
Bátraknak kell lennünk, és be kell vállalnunk magunkat olyannak, amilyenek vagyunk. Ha ez megtörtént, akkor tudunk csak továbblépni, hogy kijavíthassuk hibáinkat, hiányosságainkat.
És így tudnak mások is segíteni, rávilágítani arra, amit mi elfogulatlanságból nem látunk, nem akarunk látni. Mert nem csak a jó papnak kell holtig tanulni, hanem a jó embernek is. Mert csak így van esély, hogy nemesebbek legyünk, Csak így lehet csiszolni a gyémántot, hogy végül ékkő lehessen belőle.
